In Memoriam Jules Bianchi

A Magyar Nagydíj kapcsán mindig Jules Bianchi jut eszembe.

Tisztán emlékszem arra az októberi vasárnapra, amikor Geri szerkesztővel együtt néztük a Japán Nagydíj befutóját. Azon az esős szuzukai versenyen, aki élőben vagy egyéb módon követte, mindenki tudta, hogy nagy baj történt. Az aggódás pedig csak nőttön-nőtt, ahogy mindenki várta a visszajátszást a történtekről – de azt sohasem láthattuk. A pódiumceremónián sem volt nagy ünneplés a három világbajnok, Hamilton, Rosberg és Vettel között – csak néma koccintás a pezsgősüvegekkel.

Ekkor még nem is fogtam fel igazán, mit vagy kit veszített el a Forma–1. Még akkor sem, amikor a következő Orosz Nagydíjon a Marussia egyik boxa üresen maradt egész hétvégén. Az ember nyilván reménykedik, és várja a pozitív híreket, amelyek végül sohasem érkeznek meg. Jómagam abban bíztam, hogy a pilóta élete hátralévő részét ugyanúgy elzárva fogja tölteni családja körében, mint Michael Schumacher. Aztán jött a július – és a tragikus hír: Jules Bianchi belehalt a sérüléseibe. De az ember még ilyenkor sem érzi át teljesen a veszteséget.

Pont a 2015-ös Magyar Nagydíj volt az első, amit az M4 Sport teljes egészében élőben közvetített, és az első futam Bianchi halála után. Emiatt maga a verseny egy igazán szép megemlékezéssel kezdődött. Amíg a magyar himnusz szólt, a mezőny akkori pilótái letették sisakjaikat az aszfaltra, és egymás vállát fogva álltak körben – így ölelték körbe Bianchi fejvédőjét. A pilóták mellett ott állt a francia menedzsere és családja is, ezzel is jelezve, hogy osztoznak a hozzátartozók gyászában. Ez a kör azonban nemcsak a megemlékezést szimbolizálta, hanem azt is megmutatta, hogy végső soron a pilóták, miután beszállnak az autóba és lehúzzák a sisakrostélyt, csak magukra számíthatnak.

Az ember húszévesen pedig csak ekkor kezdi el igazán felfogni, kit is veszítettünk el. És belénk nyilall a felismerés: a versenypályán köröző hőseink bármikor eltávozhatnak az égi versenypályára. Ez az érzés hatott át engem is, ott állva a szobában, a tévéképernyő előtt.

Maga a futam valószínűleg az idény legjobb versenye volt. Nem tudni, hogy a megemlékezés hatott-e a pilótákra, vagy a régi, trükkös hungaroringi aszfalt viccelt-e meg mindenkit utoljára – de végső soron nem is ez a lényeg, hanem az, amit Vettel mondott a leintés után, a győzelmi beszédében:

„Köszönjük, Jules, örökké a szívünkben leszel, és tudjuk, hogy előbb-utóbb te is ennek a csapatnak a tagja lettél volna.”

Az én szememben talán ez az elmúlt tíz év legnagyobb „mi lett volna, ha” pillanata a Forma–1-ben. Ki tudja, mit érhetett volna el Jules Bianchi a Ferrariban? Mert aki az olasz csapat versenyzője, az így vagy úgy a maranellói legenda része lesz – aki pedig ezen a körön kívül marad, az esetenként a feledés homályába is kerülhet.

Pontosan ez a legnagyobb félelme Philippe Bianchinak is – különféle újságcikkek és riportok elmondása alapján –, hogy a fiát egy nap teljesen elfelejtik.

Kedves Philippe, én a magam és a Padlógáz szerkesztősége nevében elmondhatom: soha nem felejtjük el Jules Bianchit.

/Dani