Van az a rossz szokásom, hogy régi futamokat nézek, mert szeretem a karakteres versenyzőket.
Legutóbb épp a 2010-es Török Nagydíjat néztem meg, és hát mit ne mondjak, sem Vettel, sem Webber nem kért bocsánatot a „koccanásuk” után és egész biztos vagyok, hogy nem volt utána sem lelkizés.Írtam egy nagy posztot (csak a Facebook behalt, így ment a levesbe – talán nem is baj), hogy rohadtul unom már azt, hogy két hete másról sem tudok olvasni, csak arról, hogy milyen példamutató és dicséretre méltó, hogy Norris bocsánatot kért (egyébként tényleg az, mint ember, abszolút szimpatikus). Most pedig, amikor letett egy epic kört és lehetne erről beszélni, mást sem látok, csak lelkizést és bubusgatást, hogy jaj, milyen jó, hogy túltette magát a nehézségein, micsoda példakép stb stb stb.
Tudom, régen minden jobb volt, bla bla bla, és biztos, hogy velem van a hiba, mert nem érdekelnek az évi 20-60 millió dollárt kereső „gladiátorok” lelki problémái és terápiás kezelésük. De kb úgy érzem magam most, mint Vettel a képen és visszasírom nemcsak Webberéket, de Montoyát, Satót, Villeneuve-t és a többi állatot, pedig annak idején falnak mentem tőlük. Ők legalább úgy tettek, mintha a Forma-1 egy elit sport lenne, ahol csak a legjobbak legjobbjai kapnak helyet.
Őszintén remélem, hogy minden pilóta mentális egészsége rendben van, hogy a pályán kívül boldog, kiegyensúlyozott, egészséges életet élnek. De olyan nagy kérés lenne, hogy az F1 az ne valami családi terápiás show-műsor legyen?
