Hamilton karrierje során hozzászokhatott nemcsak a gyors autó luxusához, de ahhoz is, hogy a csapatának van némi fogalma arról, hogy mit csinál. Igaz volt ez a McLarennél és a Mercedesnél is. Ugyan egyik istállónak sem volt soha ZS terve is az adott futamra, de legalább nem háttal figyelték az eseményeket.
Ez a monacói futam is maga volt a katasztrófa. A Ferrari taktikájáról majd később dühöngök egy sort, mert arra külön poszt kell (csak ha most írnám, letiltana a Facebook), de ez szinte csak a jéghegy csúcsa. Szerencsétlen Hamilton – és hétről hétre jobban sajnálom – ugyanis merészelt érdeklődni, hogy mi a fenét is csinálnak.
A brit többször is megkérdezte, hogy a mi a terv, milyen tempóra van szükség, mi van a gumikkal, jelent-e rá veszélyt valaki, egyáltalán mi történik a pályán. Az ilyen botor kérdésekre a csapat pedig a legtöbbször vagy nem válaszolt, vagy hülyeségeket mondott. Megkérdezte, milyen messze van az élmezőnytől, elkezdtek a gumikról beszélni neki. Majd rádiócsend, és amikor Lewis megkérdezte a versenymérnökét, hogy most haragszik vagy meg van bántva, egy mukkot sem szólt senki.
Lewisnak meg kell értenie, hogy ez a Ferrarinál így nem működhet. Nem szabad segítséget, tanácsot vagy úgy általában gondolatokat elvárnia, sőt neki sem szabad gondolkodni vagy alternatívákat javasolni. Az veszélyes, ezzal csak megbántja az olaszokat!
Az ideális Ferrari pilóta olyan, mint Charles Leclerc: lelkileg megtört, reményvesztett, akinek már nincs ereje vitatkozni és a sorsát elfogadva beletörődik, hogy az olaszoknál gyakran azt sem tudják, merre van az előre. Sainznak ez nem ment, a kis spanyol mindig vitatkozott és rámutatott, hogy a boxban mindenki hülye – el is küldték.
/Renningan